A családállítás nevének hallatán, vélhetően mindenkinek Bert Hellinger neve villan fel, aki aki egy dél-afrikai alapítványi iskola szerzetes tanáraként hozta be a köztudatba, a zulu törzsnél töltött évek tapasztalata alapján.

Az ő világukban gyakran előforduló törzsi háborúk, éhínségek, járványok sokkal gyakrabban okoznak fájdalmas veszteségeket, hisz az orvostudomány nem ismert. A velük töltött évek alatt, figyelemmel kísérte az életüket, szokásaikat, törzsi szertartásaikat, amiken keresztül az ősök szellemével kapcsolódva megbékéléltek. Mindennek saját saját szellemet tulajdonítottak amikhez fohászkodtak, mint segítő erőkhöz, behívták őket védelemre, vagy áldásra, útmutatásra. Láthatta, hogy a családnak mekkora szerepe és ereje van, és minden családot megalapoz egy saját rend, ami saját “élő, láthatatlan lelkiismerettel” bír. Megfigyelte, hogy nem csak vérrokonok tartozhatnak a családrendszerhez, ha pl. valaki megölt egy másik embert, a tettes onnantól kezdve köteles volt az áldozat családjával élni, így nem vérrokonság útján, de az áldozat halálával ahhoz a családrendszerhez tartozott. 

Hellingert annyira megérintette ez a szellemiség, hogy felhagyott a szerzetesi mivoltával és visszatért Bécsbe, majd kutatni kezdte a mi kultúránkban a hasonló szemléletű tanulmányokat, és tanulni kezdett, hogy eljuttathassa ezt a fajta megbékélést az európai ember számára is. Ezzel kezdődött a családállítás története. 

Megfigyelhetőek voltak a mi ősi kultúráinkban is az erre rímelő rituálék. Ha például egy családban valaki nagyon beteg volt, a családtagok összegyültek, tüzet gyújtottak, ahová a beteget is fektették, és körbevették. A családtagok a virasztások során elkezdtek egymással beszélgetni, volt, hogy akik évek óta nem beszéltek a haldoklóra való tekintettel, vagy a lehetséges veszteség, szomorú légkörében, felértékelődött az összetartozás érzése, és elkezdték megbeszélni a konfliktusaikat, megbékéltek, és a beteg pedig egyre jobban érezte magát, testi folyamatai visszafordultak.  

Mindenkinek a legnagyobb erőforrása az ősöktől érkezhet, a saját családjából. Természetesen minden rendszerben előfordultak nehéz sorsok, veszteségek, mindenki hordozza a maga örökölt lenyomatait, hitrendszereit, igazságait. Azonban, ahogy változik a világ és módosul rengeteg minden, a régi már nem fogja megállni a helyét, ami pedig az ősök túlélési esélyeit növelte, mondjuk a világháborúk alatt, a mi jelenkorunkban akadályozó tényezőkké váltak. Rengeteg féle-fajta neveltetési kondicionálás szállt, szülőről gyermekre, mert ő azt ismerte, azt kapta, azt tudja továbbadni. Gyermekkori tapasztalásaink, sérüléseink pedig mindig arrafelé húzzák a tudatos elmét, hogy majd mi nem így fogjuk nevelni a gyermekeinket, majd mi megmutatjuk. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy ugyanúgy ordítunk a gyermekeinkkel, és ugynazokat követjük el, ami ellen menni akartunk. Vagy éppen a túlkompenzálunk, szívünk-lelkünk kitesszük és nem értjük, hogy miért nem működik a gyermekkel, párunkkal való kapcsolatunk. 

Első körben fontos megérteni,hogy úgy vagyunk bekötve, hogy hiába vannak sikersztorik a családunkban felfelé, hiszen duális világban élünk, ami azt jelenti hogy, mindig és mindenben benne foglaltatik a pozitív és negatív pólus is. De a lelkünk mintha sorsközösséget akarna vállalni a felmenőivel és úgy érzi csak akkor van joga abban a családban élni, ha megismétli és elhordozza a rendszer fájdalmait, veszteségeit, és mégha nem is kopra ugyanúgy , de megteremti az ezekre rímelő analógiákat az életében. Ezt gyermeki hűségnek nevezik, amin utána az egész élet alapul, észre nem véve, hogy ez nem a sajátja. Sajnos rengetegen maradnak ebben és soha nem ébrednek tudatukra. Olyan, mintha bekerülnénk egy szimulációba, amit igazságként tartunk nyilván. A szimuláció tele van tükörtermekkel, amik első körben bent tartanak, fent tartva az illúziót, hogy a világ ilyen, ne is akarj többet. Ha megcsaltak, hirtelen mindenhol is ezt látod, megszaporodnak a hozzád hasonló történetek, még a filmekből is ez jön, aztán Isten akaratában kvázi megjön az önigazolás, hogy a világ ilyen. Aztán reménykedsz véletlenbe, meg szerencsébe, amik, el kell keserítenem mindenkit nem léteznek.